Tropheus
Dajkasügérek, Mórik
Tropheus sp.
A Tanganyika-tó mitikus sügerei. Drága, agresszív, gyenge, különleges étrendre van szüksége, könnyen megbetegszik, nagyon gyorsan megdöglik, stb... személy szerint úgy gondolom nem szabad felülni az ilyen vagy hasonló pletykáknak. Nem állítom hogy könnyű lenne Tropheust tartani, de némi odafigyeléssel és az igényeik betartásával, megadásával sokáig gyönyörködhetünk ebben a különleges és változatos halban, amiből talán a legtöbbféle variáns él a Tanganyika-tóban. Órákig lehet ülni és nézni hogyan élnek, az apró társadalmi vitáikat amint rendezik, csatáikat, háborúikat hogyan vívják nap mint nap...
A tó minden részén megtalálható, a sziklás partszakasz fő lakója, 0,5-3m közötti mélységben él, kivétel ez alól a polli ami inkább 4-8m-es mélységben él és a duboisi ami a még mélyebb 5-15m-es mélységet kedveli. Az élőhelyéből adódóan az akvárium berendezésénél is ügyelni kell a köves, sok búvóhellyel tarkított medencére, a tiszta oxigén dús vizet igényli. Ezektől talán fontosabb a viselkedésük ami a leginkább megosztja az embereket, a kialakult negatív sztereotípia miszerint brutálisan agresszív, kezelhetetlen halal, ami viszont 2 egymástól gyökeresen eltérő tartási alternatívával is cáfolható.
Az egyik jól bevált módszer szerint sok egyed nagy akváriumban díszként tartva, 15-60 halnál 1/2 - 1/4 es hím/nőstény aránnyal már minimálisra szorítható az agresszió, teljesen nyugodt, kiegyensúlyozott viselkedést mutatnak, megfelelő berendezés mellett szépen és nagy számban szaporodnak. Igazán látványos és szórakoztató képet mutatnak. Egy egész társadalom tárul elénk, az életükre többféle emberi / társadalmi párhuzam is húzható. A domináns hímek vitája olyan mintha szuperhősöket néznénk, a legszebb legerősebb egyedek feszülnek egymásnak és meccselik le a legjobb helyeket, a domináns nőstények úgy tetszelegnek mint szexszimbólumaink a playboyban... mikor 1-1 helyét már befoglalt egyed területét próbálják a hely nélküli portyázó hímek befoglalni, rögtön a régi történelmi hasonlóságok ugranak be... persze ezt az egészet nézhetjük más szemmel is, lent a hálóban apuci és anyuci turbékol, feljebb a csini lányok tetszelegnek a fiúkáknak, köztük tinik játszadoznak egymással, gyerekek pedig az oviban cseperednek...
A másik alternatíva az úgymond kiscsapatos tenyészmódszer, ami már sokkal több veszélyt és összehasonlíthatatlanul kevesebb látványt tartogat, de arányában nagyobb ivadékszámot biztosít, eszerint kisebb medencében 1hím 8-10nősténnyel csekély berendezéssel, tenyésztő akváriumban tarthatók. Ebben a módszerben rizikóként nem zárható ki a hím agressziója, viszont némi hozzáértéssel és rutinnal még a szelektálás alatt kiválasztható a megfelelő egyed erre a családfői, fedezőmén szerepre, szép legyen, ne túl agresszív, de azért domináns, a nőstények ebből a szempontból, csak mellékszerepet töltenek be, az ő dolguk az utódok kihordása.
A másik fő vitatéma az étkezésük. A tévhittel ellentétben szinte mindent megesznek, mindenre rászoktathatók. A vadonban elsősorban algákat, mikroorganizmusokat, rákokat esznek a kövekről és azok közül. Nem vitatható hogy érzékenyek a bélgyulladásra, ez mégsem a táplálék fehérjetartalmával van legszorosabb összefüggésben hanem annak szárazanyag és rost tartalmával... érdekes hogy a frissen befogott és akvarizálás alatt lévő egyedek mennyire nem ugranak a spirulinára és más tisztán növényi eleségekre, ezzel ellentétben a halliszt tartalmú eleségekért megőrülnek, még a kevésbé erős, kissé meggyötört egyedek is erőre kapnak tőle... fontos hogy változatosan etessük őket, minél többféle száraz eleséggel és időnként fagyasztottal. Az újonnan telepített halakat sose etessük degeszre, eleinte naponta 5-6x egészen keveset, majd egyre többet és ezzel egy időben ritkítva az etetésüket szoktassuk az eleségekre őket.
A Tropheus genus rendszertani helye, csoportosítása szinte 110 éve változatlan. A nem a nevét ivadékgondozó viselkedésükről kapta/Tropheus = Dajka/, és azóta sem kerültek átsorolásra. A fajok szintjén már több a vitás elem, de igazán pontos besorolásra, a földrajzi variánsok pontos, tudományos igényű szétválogatására, új fajokba sorolására még nem igazán akadt jelentkező. A fajokról (fajként emlegetett vitás helyzetű sp-kről / alfajokról / populációkról) külön-külön több oldalt lehetne írni, hiszen annyira sokfélék, azonban most csak egy rövid összehasonlítás következik.
Az első Tropheus amit leírtak 1898-ban, a moorii Mupulungu volt, később kiderült, hogy ebbe a fajba tartozik a legtöbb földrajzi variáns.
A tó közepétől délre élnek, kissé zömök alkatúak, az oldalukon folttal, ez lehet fehér, világossárga/bézs, citromsárga, vagy narancssárga, ivadékaik ivarérésig csíkosak.
A brichardi az egyik legkésőbb kialakult faj, ezt mutatja az egységességük, formai hasonlóságuk. A száj és homlok meredekebb mint a mooriinak, legkönnyebben a kék szemükről lehet őket megismerni, ennek a fajnak a feje hasonlít leginkább a csirkéjéhez, ezért is becézik őket néha csirkefejűeknek.
Az sp. Mpimbwe egyike a napjainkban szétválasztott /még pontosan nem bejegyzett/ fajoknak, a brichardi ős letagadhatatlan, ezeket a kék szem a testforma bizonyítja, viszont nagyobb robosztusabb testfelépítésük és a brichardinál és annectensnél részlegesen fellelhető szexuál dichromatizmus itt minden variánsra jellemző.
Az annectens fajnév, a polli szinonimája, újabban inkább ezt a nevét használják, mint az eredeti elnevezés, elvetve az 1977-ben alkotott polli külön faji rangot. A mooriikhoz hasonló nagy, erős testfelépítésű halak a brichardihoz hasonló kék szemmel, viszont a többi Tropheus fajtól eltérően nekik villás farkuk van és a farok alatti úszójukon 4 tüske található, míg a többinek 5 vagy 7!
Az sp. Black, azaz fekete móri ez egy relatíve kis populáció, a tó észak régióiben, ebből egyedül a Bulu Point/Mabilibil csoport lóg ki mert azok a tó középső részén élnek. Az északi populáció kisebb testű mint a többi Tropheus, formára lapítottabb, egészen alsó szájállású, ezzel szembe az említett két variáns egészen nagyra nő és inkább mooriis megjelenésű.
Az sp. Ikola, nem túl rég kezdték külön emlegetni az sp. Black csoporttól mint egy új faj egyetlen képviselőjét. A többi Tropheustól magasabb testfelépítésű, és magasabb szájállású.
Az sp. Red, azaz vörös móri, egy elszigetelt moorii populációból alakulhatott ki ez az új faj. Kongó déli részén, némiképp átlógva a Zambiai határon élnek, a faj jellegzetessége a feketétől tűzvörösig terjedő színezet, és a jellegzetes világító piros folt, ami változó helyen, de a faj összes variánsán fellehető.
A Tropheus duboisi a legősibb Tropheus faj a tó keleti és nyugati partvonalán is élnek variánsai, jellemzően ott, ahol nem kell versengenie fiatalabb Tropheus fajokkal. Messze a legnagyobb különbözőséget mutatja a többihez képest, szája első állású, ez életteréből fakad, hiszen jóval mélyebben él fajtársaitól.
Végezetül ajánlanám ezeket a halakat mindazoknak, akik egy dinamikus, folyamatosan mozgásban lévő, hangyaboly módjára alakuló, vándorló csoportot szeretne akváriumában látni, ahol a lenyűgöző és sokszínű látvány mellett a halak szociális élete is tartogat érdekességeket!
