A Tanganyika-tó a három nagy tó egyike Közép-Afrikában (3° 20' - 8° 48' dél és 29° 5' - 31° 15' kelet). A világ második legnagyobb vízmennyiségű tava a szibériai Bajkál-tó után.
A tóhoz 1859-ben az angol katonatiszt-földrajztudós, Richard Burton jutott el először, majd 1860 és 1947 között rengeteg felfedezőút indult. Közöttük a legnagyobb Leloup volt (1946-1947), melyben Max Poll is részt vett. Az õ felfedezéseik ma is alapjául szolgálnak ismereteinknek a tóval kapcsolatban.
Elhelyezkedése
A tó a Nagy Hasadékvölgy nyugati ágában helyezkedik el egy hegyfalakkal határolt völgyben. Afrika legnagyobb hasadéktava, felülete alapján pedig a kontinens második legnagyobbja. Afrika legmélyebb tava és legnagyobb édesvíz tárolója. Kiterjedése észak-déli irányban 673 kilométer, átlagos szélessége 50 kilométer. Területe 32 892 négyzetkilométer, partvonala 1828 kilométer, átlagos mélysége 570 méter, legnagyobb mélysége 1470 méter (az északi medencében). Hegyi tónak számít hiszen a tengerszint feletti magassága 773 méter. A tó átlagos felületi hőmérséklete 25 °C – általában 25-26 °C, de az esős évszakban a 29 °C-ot is elérheti. A víz keménysége 10 és 18 nk között változik, pH -ja 7.5 – 9.5 (átlag 8.4) vezetőképessége pedig 550-600 mikroSiemens, valamint 300-400 mg oldott ásványi anyagot is tartalmaz. A nagy mélység és a tropikus éghajlat (alacsony hőingás) miatt a víztömegek keveredése a tóban nagyon alacsony fokú, ami azt jelenti, hogy a mélyvíz úgynevezett "fosszilis víz", ami anoxikus, azaz kevés benne az oxigén: a Tanganyika-tó 200 m-nél mélyebb részein, a keveredés hiányában egyáltalán nincs oxigén. A világ legtisztább tava, a normális látótávolság – a folyóbeömléseket kivéve – 15-20 méter.
A tó vízgyűjtő területe mintegy 231 ezer négyzetkilométer. Két nagy folyó ömlik bele és számos kisebb folyó és patak, a fõ kifolyása a Lukuga folyó, amely a Kongó folyó vízgyűjtőjéhez tartozik. A tavat körbevevő magas hegyek miatt a gyűjtőterület viszonylag kicsi. A fõ befolyás a Ruzizi folyó (északról, a Kivu-tóból) és Tanzánia második legnagyobb folyója, a Malagarasi folyó (keletről). A Malaragasi a Tanganyika-tónál is öregebb, régebben a Kongó folyóban folytatódott. A tavon négy ország osztozik: Burundi, Kongói Demokratikus Köztársaság (KDK), Tanzánia és Zambia. A KDK a tó 45 %-át, Tanzánia 41 %-át birtokolja.
Említésre érdemes, hogy a Tanganyika-tóban élõ állatfajok háromnegyede endemikus. A 402 faj 169 genusba tartozik, ebből 57 nem és 293 faj endemikus (bennszülött). Ezek az adatok azonban változhatnak, hiszen a tó élővilága még nincs 100%-ban feltérképezve, ill. folyamatosan fejlődik, változik. Igen sajátos a csigafaunája is, nagy részük szintén bennszülött és feltűnően hasonlít bizonyos tengeri fajokra, ill krétakori csigákra. Hasonlóképpen egyedülállóan sok a benne élõ rák és kagyló is.
Élőhelyei
Élőhelyei biotópokra oszlanak, két fõ területe van, a partmenti és a nyíltvízi terület. Az akváriumokban általában a partmenti élőhelyek halait tartjuk, a nyíltvízi halakat a tó körül élő emberek élelemforrásként halásszák.
Három főbb övezetet különböztetünk meg: sziklás, kavicsos, homokos. A tófeneket a parttól számított kb. 10-20 méteres távolságban szublitorális övezetet nevezzük
Sziklás litorális övezet: Kialakulása valószínűleg a földlemezek mozgásának és vulkánok tevékenységének köszönhető. Másik tényező a vízszintnek a sziklás parti részek magasságáig való emelkedése. Ebben a zónában a természet által véletlenszerűen kialakított sziklás alakzatokat találunk, melyek nagyon jól tagolt élőhelyet biztosítanak a territóriummal rendelkező fajok részére. Itt a gyengébb, üldözött halak számtalan menedékhelyet találnak. Ezt a zónát három részre osztják: üledékes, üledékmentes, kavicsos. Az üledékes rész 3 méter alatti terület, ahol a sziklák még mindig algákkal fedettek, de ez jóval gyengébb a felsőbb rétegek algáinál. Ebben a rétegben mindent karbonát réteg fed be. Az üledékben leggazdagabb zónák közelében homokot is találunk, amely a sziklák egy részét is fedi. Az üledékmentes rész nagyon hasonlít a sekély parti élettérhez, amennyiben ez a rész 0,5-5 méter mélységig terjed. Jellemző erre a rétegre, hogy 30–300 centiméter nagyságú kövek találhatók itt, amelyek szikladarabokon fekszenek. A partvonal meredeken lejt és a homok teljesen hiányzik. A víz a homok hiánya miatt nagyon tiszta, ez kedvez az algaképződésnek, ezért ezen a területen nagy számban fordulnak elõ a nagy testű algaevők: Simochromis, Tropheus, Petrochromis neméből. Táplálkozásukból adódóan ezek a fajok 0,5–15 méterig fordulnak elõ. A kialakult képzõdmények repedéseiben, barlangjaiban találnak otthonra a barlangban ikrázó fajok is: Neolamprologus, Chalinochromis, Julidochromis fajok. Ezek a fajok viszonylag kisseb testûek, mindannyiuk meghatározott területtel rendelkezik, általában párban, néha kisebb nagyobb csoportokban, de egyedül is előfordulnak. Rovarlárvákkal, apró rákokkal, zooplanktonnal táplálkoznak, sõt egymás ivadékait sem vetik meg. Nagyon kedvelt halcsalád ebben az övezetben a fogasponty-sügéreké Cyprichromis mely itthon lazacsügérként terjedt el (tévesen).
Kavicsos övezet: ezt a zónát kisebb nagyobb kavicsokból álló kőmezőként képzelhetjük el. Mélysége 2–8 m, a napsugárzás hatására a kövek fény felõli oldalélén zöldes-barna alga képződik. Halakban nagyon gazdag, köztük nagyon sok a fentebb említett növényevő is, de vannak olyanok is, amelyek csak ebben az övezetben találhatóak meg. Ezek a kisseb méretű fenékjáró sügérek: Spathodus, Eretmodus, Tanganicodus. Ezek a fajok felismerhetőek támaszkodó mellúszójukról, alsó állású szájukról és félig nyitott szájukban mindig látható fogaikról. Megtalálhatóak ebben az övezetben kisebb nagyobb barlangban ikrázó rablóhalak Julidochromis, Chalinochromis, Neolamprologus. Itt is találunk táplálékspecialistákat, a csigaházakat összeroppantani képes halakat pl. Neolamprologus Tretocephalus.
Homoki övezet: Itt a víz már nem olyan tiszta és főleg az átmeneti övezetben található növényzet, többnyire valisneria és myriophillum. Ennek a résznek a talaja finom szemcséjű homok, melyet a homokszemcséből összetapadt lazább szerkezetű kövek tarkítanak. A kőzetek közelében él néhány barlangban ikrázó faj, de sokkal jellemzőbbek, az un. homoki sügérek: Callochromis, Xenotilapia, Cyatopharinx. Ezekre a halakra jellemző a nagy szem, támaszkodó, rövid, zömök mellúszó, csillámló pikkelyeik, melyek a rejtőzködésben segítik őket. Ezek a fajok nem feltűnő színezetűek, csak ritkán színesednek ki, mivel a tágas homokpadokon a rejtőzködés hiánya miatt jobban ki vannak téve a ragadozóhalak és madarak támadásainak. A sziklás területekhez kapcsolódva a lapos homokpadokon 10-30 méteres mélységben élnek a csigasügerek kisebb-nagyobb telepeiken.
A homokzónák átalakulhatnak iszapzónává, ez kétféle lehet: laza konzisztenciájú lebegő részecskékkel teli iszapréteg, mely általában a folyótorkolatokban található, vagy egy tömött állagú iszapréteg, ahol csak néhány barlangásó kistermetű halfaj él.
